A Hitel (ellenzéki folyóirat) bízott meg azzal, hogy képriportot készítsek a Köztemető 301-es parcellájáról.
1989. január 29., borús vasárnap volt. Egy kölcsönkapott régi térkép segítségével igyekeztem megtalálni a helyszínt. Ameddig csak lehetett kocsival mentem, majd egy földút szeméttel meg koporsódarabokkal teleszórt végén leparkoltam. A térkép szerint ez volt a hulladéktároló. Innen gyalog mentem tovább a bokrok között. Kis idő múlva egy kerítéshez értem. A kerítés mellett két idős embert láttam, de amint észrevettek, azonnal kitértek, láthatólag szándékosan kerülték a találkozást. Talán épp ezért gondoltam, hogy jó irányba megyek. Oldalt félrehúzódva egy rendőrségi autó állt, két rendőr ült benne. Bizonyára fáztak, mert a motort járatták, az ablak is csak résnyire volt leeresztve, gondolom a cigarettafüst miatt. Még a látszatát is szerettem volna elkerülni annak, hogy nyakamban egy fényképezőgéppel provokálni akarom őket. A hatalom már érezhetően ideges volt, vibrált a levegő, ráadásul még úton-útfélen táblák és éber rendészek tiltották a fotózást meghatározott épületek közelében. Hiába is magyaráztam volna, hogy szeretek bolyongani a temetők csöndjében. Nem véletlenül tettem hát egy nagy kört a sírok között, s jó egy órát sétáltam a kihalt temetőben. Amikor visszaértem a rendőrautó helyéhez, a járőrpárra már csak két kupac csikk emlékeztetett. Ebédidő lévén egy teremtett lélek sem volt a környéken.
Azonnal megtaláltam a 301-es parcellát jelző ütött-kopott jelzőkövet, majd hosszan sétáltam az elhanyagolt buckák között, ahol a temetések helyét nem a gondozott hantok, hanem a megsüllyedt föld jelezték. Csak néhány, fémcsőből készült, név és dátum nélküli kereszt, meg elszáradt koszorú jelezte, hogy az emlék, az emlékük még él.