Idén már többször is megünnepeltük a „határnyitás” 20. évfordulóját, először a műszaki zár elbontásának Németh Miklós -féle bejelentését ünnepelve, majd a művelet megkezdését, de előttünk áll még a két keletnémet menekültekkel kapcsolatos határnyitás is: a piknik augusztusi évfordulója, majd a szeptember közepi valódi határnyitás napja. Úgy tűnik, ezt a műszaki zárnak, vagy vasfüggönynek nevezett kerítésrendszert nem lehetett csak úgy átlépni. Több fordulóban kellett áttörni, lebontani, földarabolni ahhoz, hogy végleg eltűnjön. Íme, ez az én határnyitásom története (én ezt fogom megünnepelni, bontok majd egy üveg pezsgőt!):
1989 július elején a BM sajtóosztály a külföldi és a magyar sajtó képviselőit meghívta Kőszegre, ahol Kővári András ezredes, osztályvezető tartott ismertetőt a rendszer felszámolásának akkori állapotáról. Utána kimentünk Zsida térségébe, ahol saját szemünkkel is láthattuk, sőt, film és fotó apparátusunkkal meg is örökíthettük a felszámolási hadműveleteket. Bevallom, nem erre számítottam. Itt ugyanis a jó öreg manufakturális módszerekkel vagdosta két szaki a drótokat, egy közepes drótvágó ollóval, olyannal, amit már egy kezdő betörő is csak megmosolyogna. Aztán egy harmadik pasas tekercsbe rakva gurította el a már szállítható göngyöleget. Arrább egy darus IFA mellett serénykedtek a munkások, a drótoktól megszabadított beton oszlopokat húzgálták ki a földből, majd ugyanazzal a gémállással fel is helyezték a platóra. Ezzel a tempóval haladva bizony hosszú munkára lehetett számítani, mert az biztos, hogy nem darabbérben dolgoztak a határbontók.
Az az igazság, hogy én naponta gondolok erre az eseményre. Anno ugyanis, minden jelenlévő kapott egy darabka rozsdás drótot emlék gyanánt, de én nem értem be ennyivel és a képen látható, 200-as szögekkel rögzített úgynevezett keresztfát tettem be a kocsim csomagtartójába. Ezt aztán néhány nap múlva, a szomszéd hangos rosszallása mellett, a kerítésünkre szereltem. A szomszéddal azóta régen kibékültünk, de én még mindig a vasfüggöny árnyékában élek.