Berlin (Haupstadt der DDR, vagyis az NDK fővárosa), Friedrich-strasse, Bahnhof. Innen indultak a vonatok a Falon túlra, a „másik" Berlinbe. Az állomás délelőtt mindig zsúfolt volt, hosszú sorok kígyóztak a Nyugat-Berlinbe vezető csapóajtó felé. De addig egy sor óvintézkedésen kellett átesni: előellenőrzés, várakozás, ellenőrzés, várakozás, „Pasport bitte", stempli, várakozás. Aztán rutinmotozás, ahol a motozó tudja, hogy nem talál semmit, és a motozott tudja, hogy nem találnak nála semmit, hisz az utazás lehetőségét kár lenne kockáztatni. Én a nyugatra kiengedett kivételezettek között is kivételezett voltam, mert a magyar nagykövetség pecsétjével ellátott zöld papirosnak hála, nekem nem kellett sorba állni.
A vonatok 20-30 percenként indultak „odaátra". A Spree vonaláig mindkét oldalon sivár táj kísérte a magasvasút útját, csak őrtornyok álltak a határsávban, meg az éles szögesdrót akadály, ami lehetetlenné tette a vonal megközelítését. A folyón áthaladva hirtelen kiszínesedett a vidék, majd néhány perc múlva az „S Bahnhof Tiergarten" (Állatkert) megállónál lassított a szerelvény.
Miután leszálltam, elindultam a "Június 17. úton", (amit az 1953. júniusi felkelésről neveztek el), le a Brandenburgi kapu felé. Ott, a színesre fújkált 4 méter magas fal előtt tábla figyelmeztetett, hogy ez Nyugat-Berlin vége, átjárás nincs. Rendőrnek nyoma sem volt, pedig a világ talán legvédettebb vasbeton erődítményénél álltam. A kelet-német védelmi rendszer két falból állt, közötte egy széles határsávval, ahol a legtöbb helyen vezetőszálon és csúszópórázon futó németjuhász kutyák teljesítettek szolgálatot. (1989-ben közel ezer állat volt az NDK határőrségének állományában.) A 150 km hosszú berlini falat 2000 katona őrizte, közel 200 megfigyelő toronyból, meg járőrözve, kifinomult technikai jelzőrendszerek segítségével. Az állandó azonnali tűzparancsnakaz évtizedek alatt 200 halálos áldozata volt, a börtönökben pedig sok százan sínylődtek azért, mert a „gondolatot is olvasó" Stasi-tisztek már csírájában meghiusították a menekülési kísérletüket.
Amikor a Friedrich Straße-n, az úgynevezett „C" átjáró melletti (Checkpoint Charlie) múzeumban a hihetetlenebbnél hihetetlenebb menekülési történeteket nézte az ember, aligha gondolhatta, hogy már csak néhány hónap és ennek az egésznek vége.
Előző nap keletről is megnéztem (volna) a Brandenburgi kaput, de egy géppisztolyos katona az első közelítő mozdulatra kilépett a fabódéból és jelezte, nincs tovább. A keleti oldalon, a fal által csonkolt utcák végébe állított piros-fehér korlátokat még megközelíteni sem volt ajánlatos. Ezek ugyanis a Grenzgebiet-et (határterület) jelezték. Az egyen-fehérre meszelt falak pedig egyszerűen a biztosabb célzást segítették a tűzparancsot teljesítő katonának....