A Golgota utcai „földalatti klubról”, a Yuk-ról, az Ifjúsági Magazin tudósított először a legális sajtóban. Furcsa létesítmény volt ez, a Ganz-Mávag Vörösmarty Művelődési Házának pincelabirintusában. Az biztos, hogy nem a flanctól volt vonzó. A hely valamikor a gyár dolgozóinak közfürdőjeként működött. A hangulatát az éppen csak derengő világítás mellett, az egyedi (pocsék) akusztika határozta meg.
1989-ben minden este teltházas koncerteken játszott a Luna Orkesztra, a VHK, a Kampec Dolores, a Keleti Fény, vagy a Sziámi Ultrarock. A bejáratnál jegy helyett vegytintás pecsétet kapott az ember a kézfejére – akkor láttam ilyet először. A pincében pódiumra nem volt hely, egy dobogón játszottak a zenakarok, de még így is előfordult, hogy valaki a hajával a mennyezetet súrolta. A nézők egy része mindig az utcán ácsorgott, dumált vagy veszekedett, a mentőszolgálat aktív jelenléte mellett. A pinceajtó mellett tábla figyelmeztetett:„Felhívjuk tisztelt vendégeink figyelmét, hogy ütő-, szúró-, és vágófegyvert levinni tilos! Kérjük azokat a rendezői asztalnál megőrzésre felszólítás nélkül átadni!” És egy másik felirat: „Spóroljon!, Ne dobja el poharát, olcsóbban issza sörét, borát!”
Itt szinte minden csoport képviseltette magát: a gruftik, a Curosok, pankok, skinheadek, gótik, stb. Ebből aztán rendszeresen botrányok voltak, amik megalapozták a Klub hírnevét a szülők, a pedagógusok, meg az újságírók között.
„Az állam biztonságát szavatoló szerveknek” is állandó problémái voltak az „F” dossziés együttesekkel, illetve zenekari tagokkal. Gondolom kilószámra gyűltek a jelentések a Fekete Lyuk rendezvényeiről, a Balkán FuTourist, vagy a CPg koncertjeiről.
De miközben a sok szignalizációt, a telefonos „leszólásokat” és a folyamatos akadékoskodást (sőt, az ezen alig változtató rendszerváltást is) túlélte az intézmény, pár évre rá a szervezőkből (és talán a közönségből is) kifogyott a nafta. 1994-ben bezárt a YUK!