A folyóiratoknál, így az Ifjúsági Magazinnál is, 1989-ben még havonta voltak nagy főszerkesztői eligazítások, ahol az újságírók előtt „agit.propilag” meghúzták a vonalat, amin nem volt ajánlatos átlépni. A politikában állandósult gyakorlat szerint, ami a sajtóban nem jelenik meg, amiről nem beszélünk, az nincs is. A nagy elhallgatások közül engem leginkább a hazai droghelyzettel kapcsolatos némaság/tiltás érintett. Már a hetvenes évek elején jelentek meg cikkek arról, hogy az alkoholfogyasztásban előkelő helyen állunk a világranglistán. A droghelyzetről nem voltak statisztikák, sőt, igazából egyetlen sort sem olvashattunk arról, hogy Magyarországon is vannak drogosok.
Ha valaki nyitott szemmel járt, egészen mást tapasztalhatott erről. Már a hetvenes évek végén látható volt, hogy a fiatalok, megunva a részeges szülők papolását, meg a szocialista mintaképekről elnevezett vetélkedők egyhangúságát, hétvégeken alkohollal, vagy olcsó oldószerekkel pörgették föl magukat. Aztán jöttek az államilag dotált gyógyszerek (Noxiron, Coderit stb) különböző kombinációi, időnként még a szesz fokozó hatásával is növelve a pörgésszámot. És egyre gyakrabban megjelent a fű, meg a tű. Erről mindenki tudott, de nem szólt szánk, így nem fájt fejünk.
Első riportomat a kábítószeres fiatalokról 1984-ben készítettem, meg is jelent 1986-ban, Genfben, a WHO újságjában. Itthon ezek a riportjaim rendre a Pártközpont harmadik emeleti páncélszekrényében landoltak. Az Ifjúsági Magazinban csak nem sokkal a rendszerváltás előtt jelenhetett meg az első drogos anyagom „Segíts, hogy segíthessünk!” címmel.
Takáts Gáspár doktor, az addiktológia jeles fiatal kutatója vitt el a pilisszentkereszti parókiára, ahol egy hétvégét tölthettem el azzal a negyven fiatallal, akik akkoriban mondtak nemet a szernek, és kaptak oltalmat a plébánián, ahol Ackermann Kálmán Gyula plébános szeretetet, meg meleg hajlékot adott nekik. Az ott eltöltött órák, napok alatt talán éveket pótoltak sok fiatal kilátástalannak hitt életében. Szinte összefolyt a nappal az éjszakával, hajnalig tartó beszélgetések, tervezgetések a padlóra terített matracokon, ahol egymás mellett feküdtek a fiatalok, idősek, férfiak és nők, néhányan még a gyermeküket is magukkal hozták. A két kisszobában, ha szűkösen is, de elfért a negyven ember. Senki nem olvasott névsort, nem számolták a jelenlévőket, aki akart elment, aki akart jött és befogadtatott. Nem tudom hogy mitől, de nagyon jó volt ott lenni.
Számomra a legizgalmasabb az a délután volt, amikor Daubner doktor közel harminc résztevőt egyszerre ringatott hipnotikus álomba, s tett velük egy utazást a múltban, majd a jövőben. Különös érzés volt. Utazás, de most nem a szer hatásaként, hanem a gyógyító terápia jóvoltából. Jó volt látni, érezni azt, hogyan vezeti a fáradt testeket, lelkeket a pszichológus nyújtotta kéz.
Nézem a húsz évvel ezelőtt készült csoportképet, a nevetgélő arcokat, grimaszokat és kicsit aggódom: vajon mi lett velük?